Uta no Prince-Sama fanfiction

Ami főként a HEAVENS nevű, animében szereplő bandáról szól, és a banda frontemberéntek unokahúgáról, Ootori Rináról. A lány álltalában boldogan bosszantj a bátyját, vagy animéket néz, egészen addig, amíg nagybácsikája egy új feladatot szab ki rá...

"- Ennél még az is jobb lenne, ha kilöknétek az ablakomon. - morogtam. - Rendben! Ha a zeneszerzőtök leszek, feljuttatlak titeket a csúcsra!

- A csúcsra, mi? - szólalt meg az oroszlán kölyök. - Azt most is megteheted.

- Kifelé! - ordítottam rájuk, és levettem a kardomat a polcomról (ami egyébként egy cosplayhoz tartozott, és éle sem volt... annyira). Erre felkapták a fejüket, gondolom, meglátták a szokásos Ootori-őrület nyomait a szemeimben, majd kiiszkoltak a helységből. Ledobtam magam az ágyra - mivel eddig azon álltam -, és hangosan szidalmazni kezdtem az isteneket a plafont nézve. 

Nos, az istenek nem biztos, hogy hallották, de az egy emelettel feljebb lévő vezetőség az tuti."

Arra a pillanatra, amikor átléptem a Raging Entertainment kapuit. Egyrészt azért nem, mert az nem egy munkahely volt, hanem inkább egy kastély, és másrészt azért nem, mert kishíján ledarált egy helikopter. Komolyan. Mindig is tudtam, hogy a nagybácsim - Otori Raging - egy őrült, de arra nem gondoltam, hogy a helyi kisboltba is repülővel jár. Innen persze eszetekbe juthat, hogy mégis milyen kapcsolatban vagyok én Ootori Eiichivel, de erre a legegyszerűbb lenne azt mondanom; semmilyen. Az unokabátyám nem igazán foglalkozik velem, mióta bekerült a zene világába. Mióta a nevet szerzett, én pedig dalokat.

Nem mintha annyira meghatna, de azért hiányzik. Mindig is akartam egy bátyát, mivel nekem csak két nővérem van. Két gyönyörű, egyetemista nővérem, akikkel össze se lehet engem hasonlítani - a lázadó, fiús lányt, aki inkább zenét tanult, mint matekot, vagy irodalmat. Persze, a szüleim sosem nehezteltek emiatt, azt mondták "Minden családban megfér egy bolond.". Azt hiszem, anyám családjában Raging bácsi volt az. De eltekintve a családi afféroktól, vissza a jelenbe!

Azt hittem, segít a dalaim írásában, ha megpróbálok naplót vezetni. Az érzéseimről, legalább is. De úgy tűnt, ez sem segített, mert tele volt olyanokkal, hogy "2014.04.09. Boldog, fáj a könyököm, meg kell etetnem Raphael-t". Akkoriban nem sok értelme volt. Igazából most sincs. Ezért nem is csinálom. Amibe most firkálok, a daloskönyvem. A legféltettebb kincseim vannak benne - zene formájában. Meglepő, hogy ezt tudom heti rendszerességgel vezetni, amikor a napló nem ment. Mondjuk, a naplót úgyis Eiichi elvette, és miután nem talált benne semmi érdekeset, vörös tollal ráírta: "Inkább azzal törődj, hogy jobb dalszerző lehess, ne az egézségügyi állapotodat jegyezgesd le." Őszintén szólva, sokszor megpróbáltam kihúzni nála a gyufát, hogy figyeljen rám. De akkor jöttek a csapattársai.

Mikado Nagi. Az, aki a föld legaranyosabb idoljaként van számon tartva, valójában egy szadista törpe. Mondjuk, még mindig magasabb mint én, de az már más tészta.

Sumeragi Kira. Rá... Igazából nem tudok rosszat mondani. Legfeljebb azt, hogy olyan merev, mint egy darab fa. Ilyesztő. Kiráz tőle a hideg. De a szemei színét imádom.

Amikor az UtaPri-n versenyeztek a STARISH-sal, leesett nekik, hogy nem ők a legjobbak. Hogy mindig lesz egy erősebb, egy jobb csapat. A valóság erősen fenékbe billentette a HEAVENS-t, és a nagybácsimat is - mivel valami régi barátja és riválisa a nyertes csapat mentora volt. Ekkor átrendezték az egész HEAVENS-t, amit én biztonságos távolságból figyeltem. Örültem, amikor Eiji is bekerült - aki nem mellesleg az unokaöcsém, vagyis Eiichi öccse volt. A bátyja tökéletes ellentéte. A többi új fiútól valósággal a hideg rázott, mintha a Diabolik Lovers-ből léptek volna ki, vagy a Brothers Confilict-ből, vagy én nem tudom. Olyan tipikus bishouen idollok voltak, de felállt tőlük a hátamon a szőr. 

És ebben az a legilyesztőbb, hogy a sejtésem beigazólódott. Kis - vagy inkább nagy? - pszichopaták, akik a Senpai-jaim voltak, Eiji-t kivéve. Már attól is rosszul voltam, hogy egy fedél alatt fogunk lakni. De ami ez után jött...

- Hé! - rontott be a szobámba, az én szobámba Eiichi, egy csapat fiúval a háta mögött. Épp hason feküdtem az agyán, és animét néztem, miközben dal ötletek jártak a fejemben. Egy gyönyörű délután volt. Eddig a percig. - Te intézted ezt el, ugye, Rina?! - sóhajtottam, kikapcsoltam a laptopot, majd félredobtam a kék ágyamra. Felültem a kék pizsomámban - egyébként a szobámban minden kék vagy fekete szinű volt, majd megkérdeztem, ami jelen pillanatban leginkább érdekelt.

- Eiichi, hát milyen bátyó vagy? Egy csapat fiút hozol a húgocskád szobályába? - meresztettem ártetlen, kiskutya szemeket, majd elvigyorodtam, és megpaskoltam az ágyamat. - Na, mondd csak el, mi bánt, és a húgicád majd segít! Csak most ha lehet, ne kényszeríts, mert múltkor nagyon fájt, amikor...

- Ootori, te egy perverz vagy? - kérdezte meg egy oroszlán külsejű fiú. Mézszínű haja és szemei tökéletes ragadozóvá tették, és a teknitet is épp olyan volt, amikor végigjártatta a szemét rajtam.

- Azt hiszem, ezt nem épp a legjobb ember kérdezte meg. - mormogta Nagi, majd felém fordult. - Ne húzd az idegeinket Rina! Te kérted meg az elnököt, hogy te lehess az új dalszerzőnk?

Három másodpercnyi néma csend. Sosem hittem volna, hogy a családom ássa majd meg a síromat. - Mi van? Ne mááár. - nyújtottam el a 'á'-t. - Nem, nem, nem nem. - felröhögtem, mint valami őrült. - Én kibaszottul nem fogok nektek, főleg nem nektek dalokat írni. Előbb írok a STARISH-nak, ők legalább tudtak nyerni egy eredeti felállásban is. - Tudom, hogy ez gonosz húzás volt, de muszáj volt, hogy higgyenek nekem. A világ összes pénzéért sem lettem volna a dalszerzőjük, akármennyire is szerettem a szadó-mazót az animékben, én nem fogok senki húsa lenni, amin kitöltheti a dührohamait, mert ezeknek a srácoknak tuti volt egy pár!

Eiichi, és a többi fiú feje is szépen lassan elsététült, amikor leesett nekik, hogy miről beszélek. Talán még meg is villant a fejük felett az a bizonyos lámpa, amia "Heuréka!" felkiáltással volt egyenlő.

- Ha ezt mégegyszer fel mered hozni, nem fog érdekelni, hogy milyen rokoni kapcsolatban állunk egymással. - nézett a szemembe Eiichi olyan "ezért-még-szmolunk-te-kis-szarházi" pillantással, mire megvontam a vállam.

- Ennél még az is jobb lenne, ha kilöknétek az ablakomon. - morogtam. - Rendben! Ha a zeneszerzőtök leszek, feljuttatlak titeket a csúcsra!

- A csúcsra, mi? - szólalt meg az oroszlán kölyök. - Azt most is megteheted.

- Kifelé! - ordítottam rájuk, és levettem a kardomat a polcomról (ami egyébként egy cosplayhoz tartozott, és éle sem volt... annyira). Erre felkapták a fejüket, gondolom, meglátták a szokásos Ootori-őrület nyomait a szemeimben, majd kiiszkoltak a helységből. Ledobtam magam az ágyra - mivel eddig azon álltam -, és hangosan szidalmazni kezdtem az isteneket a plafont nézve.

Nos, az istenek nem biztos, hogy hallották, de az egy emelettel feljebb lévő vezetőség az tuti.