2015.06.29. 03:29, Amaimon
Hát, akkor kezdjük a bemutatkozással. A nevem Tanaka Ryo, 14 éves vagyok, és lány.
Miért is emeltem ki, hogy lány?
Hát, voltaképp zért, mert semmi lányra emlékeztető tulajdonság nincs benne, sem kívűl, sem bellűl, egyaránt. Szörnyű. A hajam fekete, és rövid; a mell olyan lapos, hogy szinte nincs - Köszi, anyatermészet! - és a sportos testalkatom miatt, mag amiatt, hogy állandóan tesiruhában vagyok, olyan, mintha valóban fiú lennék. És az a legszörnyebb az egészben, hogy az egész Teiko- Alsó középiskola ezt gondolja! Még a tanárok is azt szokták mondani nekem, hogy Tanaka-kun!
Na, nem mintha ez olyan szörnyű lenne. Én nem is tudnék lányos lenni. Én nem tudnák nyafogni apróságok miatt, vagy a hajam miatt, vagy épp a fiúk miatt. Sőt, még a legtöbb lányos dolgot is utálom; A sminket, a ruhákat, a szoknyákat, az aranyos dolgokat, a naplókat, rajzokat, a sztárokat, az Alkonyatot...
Szóval, hosszú lenne a lista. De van valami, amit imádok; A kosárlabdát! Nem is tudnék élni nélküle, azt hiszem. Istenem, az érzés, amikor a labda a kezembe simul, majd lapattan a padlóra, egyszerűen hihetetlen! Épp ezért vagyok most is itt, a tornateremben. Nem is mondthatnám gyakorlásnak azt, amit csinálok, szimplán csak élvezem a ritmikus mozgást, ami ezalatt a pár év alatt már a részemmé vált, labdával a kezemben. Na, meg itt voltak a sikítozó rajongóim is.
- Hajrá, Tanaka-kun!
- Úristen, izzadtan még helyesebb!
- Mindent bele, Tanaka-kun!
Oké, lehet - sőt, biztos - , hogy ez aléggé fura, de hozzászoktam már. ami azt illeti, egész jó pasi vagyok. És még soha senki nem kérdezte a nemem. Nem igazán érdekel, mit gondolnak, de azért jól esett a rajongásuk. Tovább játszottam. És tovább. A lányok elmentek, én pedig még mindig a narancssárga gömböt szorongattam, hatalmas vigyorral a képemen. Majd fiúhangokat hallottam; nevetéseket, lábdobogásokat, kiáltásokat.
Basszus, gondoltam, ez az állandó csapat! Igen, akiket úgy is hívnak, mint a csodák generációja. Higgyétek el, ez nem egy csapat. Nem, ez inkább egy csoport. Szörnyű az összjátékuk. Semmi csapatmunka. Maguknak akarják a győzelmet. Szörnyűek.
- Hé, az ott nem Tanaka Ryo? - hallottam meg Kise Ryouta hangját. Oh. Ő az, akiért a legtöbb lány él-hal a suliban. Igazából egész jól néz ki. De nem érdekel.
- Hé. - emeltem fel a kezem, majd sután bólintottam. Nem gondoltam volna, hogy tudja a nevem.
- Nem is tudtam, hogy tudsz kosarazni, Tanaka! Nem játszunk egy meccset? - villant meg Kise szeme. Megvontam a vállam.
- Nekem mindegy. - mondtam, és megvártam, amíg a model elrohant áröltözni. Nem értettem, mitől volt olyan izgatott.
Bekaptam egy rágót, hogy enyhítsem az idegességem. Nem segített. A kezeim és a lábaim remegtem, mintha már rég ott állnék vele szemben, pedig még nem történt semmi. Izgatott voltam. Nagyon is. Ez egy igazi kihívás lesz.
Ekkor megjelent az egész csapat, Akashi Sejuuro-val az élen. A csapatapitány tekintete elidőzött rajtam, de nem szólt semmit. Észrevettem Tetsuyát, aki nem mellesleg az osztálytársam. - Csá! - intettem neki. Nagy szemekkel nézett rám. Gondolom, meglepődött, hogy észrevettem.
- Helló. - bicentett.
- Na, akkor kezdjük! - mondta teljesen átszellemülve Kise. - Igyekszem majd visszafogni magam, nehogy porrá zúzzalak. - vigyorgott. Rámosolyogtam.
- Erre semmi szükség. Nem érezném jól magam, ha nem teljes erődből játszanál.
- Hm. - "mondta", majd ezek után nem szóltunk egymáshoz. Aomine beállt középre, és elmondta, hogy nem lesznek szabályok. Tíz pontig megyünk. Majd ezzel felgodbta a labdát, és lazán kisétált közülünk, és leült a padra, oda, ahol a többiek is. Minket figyeltek.
Gyorsabb voltam. Felugrottam, és elütöttem a labdát Kise elől, majd száguldottam is a palánkja felé, váltogatva a kosárlabda pattogásának sebbességét. Ez álltalában megzavarja az ellenfeleim. Ekkor Kise észhez kapott, és előttem termett, mire egy crossoverrel kicseleztem, és újra neki iramodtam. Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban.
Ilyen volt az egész meccs: eszeveszettűl gyors, és szoros. A szívem remegett az izgalomtól, amit egyszerűen imádtam. Végül, három pont különbséggel nyertem.
- Igen! Háháháháá! - öklöztem a levegőbe, mikor az utolsó dobásom is bement, majd elterültem a földön, és nagyokat lélgezve próbáltam oxigénhez jutni.
- Ez most komolyan... legyőzte Ryoutát? De... hogyan? Mi? Akashi? Mi van?! - hallottam meg Aomine hangját. Hűha. Igazából én is meglepődtem, hogy összejött.
- Ez szégyen, Ryouta. - szólalt meg most a kapitány is. - Hogy egy lány is elverjen...
- Lány?! - kiálltottak fel egyszerre többen is. Köztük én is. Feltápászkodtam a padlóról.
- Miből... Hogyan... vagyis, miért gondolod, hogy lány vagyok? - nevettem fel idegesen, miközben megvakartam a tarkóm.
- Miért, talán nem vagy az? - tette fel a mindet eldöntő kérdést Akashi.
- Hát, valójában... De, lány vagyok. - sóhajtottam, majd elnevettem magam. Te jó ég, innnentől az egész életének annyi! Neki teljességgel vége!